Legördült a függöny, megvolt az utolsó előadása az Alföldi féle nemzetinek. Egyszer mindennek vége. Cáfolhatatlan örök szabály, közhely..mindegy is. A közönség hálás volt, 20 percig ünnepelték őket, tizenhétszer tapsolták vissza a társulatot. Szép gesztus. Ma megjelent egy cikk Blikk...ebben Alföldi a következőket mondja:

"Azzal foglalkoztam, hogy valahogy túléljem lelkileg ezt az estét. Érzelmi sokkban élek, élünk az egész színházzal együtt már hetek óta, mert tudtam, hogy nemsokára eljön ez az idő. És elég jól bírtam is, egészen addig, amíg csönd nem lett az egész színházban. Csodálatos, ami ma este történt, de most borzalmas az, amit érzek, mert nem kaptam ésszerű magyarázatot arra, hogy miért kell ennek most véget vetni. Más országokban meg szokták köszönni annak, aki valami jót csinál, és megkérik, hogy folytassa. Én úgy érzem, mi a hazánkért dolgoztunk, és most meg kell tanulnom a jót tovább vinni, ami nagyon nehéz lesz, és meg kell újra dolgoznom érte."

Ha lenne bármilyen apró méltóság Alföldiben nem mondana ilyeneket. A megbízása határozott időre szólt. Tudta amikor elvállalta. Tudta amikor aláírta, vagy átvette a megbízását. Amikor valami véget ér, emelt fővel kell lelépni a pástról, nem pedig ilyen kisstílű dumákat hátrahagyva. Öntömjénezés, kicsit belerúgás a hazába...más országokban ugye...na persze. Neki járna a pozíció örökre? Vagy mégis hogyan gondolja ezt? Az utolsó mondat edig teljesen értelmetlen. Egy hazafi mindig a hazáért dolgozik és jól. Mindegy, hogy cipész, földműves vagy épp színház igazgató (határozott időre kinevezve). A hazáért munkálkodást miért kell újra megtanulni? Az vagy megy, vagy nem megy. Most, hogy nem lett vezető ott ahol eddig volt, a sértődöttség hangján beszél. Pedig igen fiatal és bőven van még ideje megvalósítani dolgokat. Legyen ereje ehhez. Csak ezt a rugdosódást be kéne fejezni mihamarabb, mert már unalmas.